Prológus

 Két oldalról hallottam az emberek locsogását, mozdulatait, beszédét. Előttem üvöltözések, és ajtótörések hangjai, mögöttem meg egy reszkető lihegés, és az udvar kétségbeesett zaja. Mozdulni sem mertem, egy rossz mozzanat, és a kés két darabra választja a torkomat. A csuklyás férfialak, aki erősen, de meg-megrezzenve szorított mellkasához idegesen hátranézett, és amennyire csak tudott odavonaglott az erkély korlátjához, miközben a világért el nem engedett volna. 

- Engedje el a hercegnőt! – kiabált Walt, az őrmester, mögötte millió katonával. Tekinteteket kerestem, és találtam is: láttam anyám, Mary könnyes szemeit, úgy csillogtak, akárcsak a gyémánt. Atyám, Edward király tekintetével is találkoztam, a haragtól tűzpirosan meredt a mögöttem álló személyre s csak idő kérdése volt, hogy mikor támadja meg. A bátyám, Harry aggódó szemei eltűntek a mögötte lévő 3-4 ágyas értetlen arca mellett. Viszont jó atyám főtanácsosa, Addee és nővérem, Satchel pontosan ugyan azt a tekintet vágták, magukban nem érdekelte volna őket, ha bármi bajom is történne, a halálom se igazán számít, sőt, Satchel még örülne is neki.

 Csak egy tekintetet nem láttam, azt a tekintetek, akinek a tulajdonosában mindig is megbíztam, a lovagomat Sir Robertet. Ha ő most itt lenne, ez az egész nem következett volna be. De miért nincs itt? Mikor kijöttem a fölső kertből még szorosan mögöttem jött, mint mindig mindenhova követett, emlékszem beszélgettünk is. Majd mikor a csuklyás alak megjelent a kert vékony kis ösvényén, ő eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nem rémült meg, ő nem rémülhet meg, nem is menekült, de akkor miért?

 Sűrű gondolatmenetemet hirtelen félbeszakította, valami rendkívül fájdalmas, és gyötrő érzés. Láttam, ahogy a csuklyás szabad kezét felhasználva megbélyegez az oldalamon. Habár ruha volt rajtam, attól még éreztem, hogy valami belevésődik a testembe. Kínomban egy hatalmasat nyögtem, majd minden erőmből ordítani kezdtem. A testemet gyorsan belepte egy ismeretlen fekete füst: ez fekete mágia. Támadni senki, sem mert, riadt tekintetekkel figyelte mindenki, ahogy lassacskán elvesztem az eszméletemet. És ekkor jött az a pillanat, amit még a mondákban is pontosan regélnek: megmentett a varjúember.

 A tér és az idő megállt, csakis mi, hárman mozogtunk, a többi haszontalan mind lefagyott.

- Most már elég. – suttogta, és elkezdett felénk közeledni. – Mit képzelsz? Tört rántasz a saját hercegnődre? – nézett a csuklyás alakra, aki percről percre egyre jobban remegett. – Nekem nem a hercegnőm! – üvöltötte kétségbeesetten, majd hagyta, hogy a varjúember lassan ráemelje az arcára a kezét. – Nyugodj békében. – mosolyodott el a fekete ruhás ember, majd szétbomlasztotta milliárd és millió véres tollpihére a testét. Végül újra megforgatta az időt, és minden ment tovább, úgy, hogy a hősi pillanatot csak én láttam.

Így találkoztam vele, életem meghatározó szereplőjével: A varjúemberrel.