Az ablakon beáramló fény megvilágította a füstös tárgyalót. Azt mondanám, hogy a feszültségtől porosodott meg hirtelen a terem, de egyértelműen a hanyag szolgák hibája, akik éppen valahol halálra ihatják magukat. Apám hosszasan a szemembe nézett, végigsimította kezét a hajamon, mintha egy újszülött lennék. A szeme a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől csillogott, anyáméval egyetemben, aki a távolból mosolygott rám.
„Az világvégét is túlélné ez a nyomorult…” – gondolhatta Satchel, miközben erőltetett mosolygásba kezdett, de mikor azt hitte, hogy nem látják egyből levetette magáról az állarcot. De hol van Ő? Hol van a megmentőm?! Az az ember, akinek az életemet köszönhetem… pont az nincs itt.
Atyám, és a főmágus hadovált valami fekete mágiáról, és a sebemről, tudom, hogy érdekem hallani, amiről beszélnek, de Ő nélküle nem vagyok hajlandó itt lenni. De miért? Miért, nem bírom magam rábízni egy másik lovagra, miért kell Ő nekem, mikor nem is ismerem?
- Hol van a fekete ruhás férfi?! – zökkentem ki hirtelen a gondolataimból.
- Hmmm… fekete ruhás férfi? – nézett rám értetlenül édesanyám, s még be sem fejezte a mondatot, Satchel egyből elkezdett arról regélni, hogy „egy ilyen esemény hallucinációhoz is vezethet” no meg játszva a „gondoskodó nővért” felíratott nekem egy orvosságot, a főmágusnál. Az idős elf hosszasan szakállát simogatva le is vésett magának egy rendelést, a királyi családtól. Az egész terem átalakult holmi cirkusszá. Az udvarhölgyek sajnálkozóan kenegették a sebemet, amit én még nem is láttam.
Egyszerre csak félrelöktem a hölgyeket, és felgomboltam a ruhámat. Az összes értetlen arc rám szegeződött, mintha fekete bárány lennék. Persze ez nem érdekelt, most az egyszer kockáztassam az életemet, hogy utána soha többé ne kelljen. Tudom önző cselekedet, de érzem, Ő mellette biztonságban leszek. „Ramona!” – hallatszottak a hátam mögüli kiáltások, bár én ezekre mit sem adtam. Végigkopogtattam az egész folyosót, miközben erősen markoltam a szoknyámat. 4-5 szolgálót fel is löktem, akik egy nagy legyintéssel, vagy néhány elejtett sértő szóval reagáltak, amit persze a lehető leghalkabban, és legsunyibb hangnemben mondtak. Alig néhány perc pergett le azóta, mióta megmentette az életemet, még valahol itt kellett lennie az udvarban. Kétségbeesetten keresgéltem, az arcokat. Percenként megállítottam járókelőket, abban a reményben, hogy az egyik talán ő lesz.
„Bocsánat, elnézést... Nem… maga nem ő az…” – fogtam meg az egyik munkás vállát, aki kezében egy nagy kosár paradicsomot tartott. Annyi ember van az udvarban, nemesi családok, szolgák, percről percre egyre kisebb a valószínűsége annak, hogy megtaláljam a fekete köpenybe burkolt hőst.
„Hercegnő, ön meg mit keres itt?” – hallatszódott a hátam mögül egy úriasszony hangja. Mögötte percek alatt, akár a hangyák megjelent egy másik, majd egy harmadik és egy negyedik személy is, mígnem egy tumultus alakult ki. Fecsegtek arról, hogy mennyire veszélyes itt kint lennem, és millió kérdést tettek fel. Miért van az embereknek ennyi kérdésük? A tömegtől már végképp elveszítettem a fonalat, mindenki csak engem nézett, mindenki csak hozzám beszélt egyszerre, mintha hallucinálnék. Pillanatokra a rusnya, értetlen arckifejezésük megváltozott, könnyes szomorú maszkra, mintha démonok lennének. Mi ez? Álom, vagy valóság? A tanítómester már magyarázott nekünk effajta dolgokat, de én az órákon többnyire álmodozni és hálni szoktam. Tán még is igaz, amit anyám mondott: „Figyelj az órán, mert amit ott elmondanak neked, azt te valamikor még hasznosnak fogod találni!”. Megráztam a fejem, épp itt volt az ideje kizökkenni a boszorkányságból, és ezzel együtt elkezdtem loholni és félrelökni magam mellett mindenkit. Láttam már a célt, egy fekete köpenyes, lassan sétáló figurát, aki a keleti kapu felé indult a teleportok irányába. „Várjon!” – kiáltottam, de az idegen a füle botját sem mozdította. Rá-rá taposgattam a szoknyámra, időközben meg is botlottam a magas topánkában, de még ezek sem akadályoztak meg: történjék bármi, én elkapom!
Nyílván az ember fia, lánya azt gondolná nekem, mint úrihölgynek képtelenség elkapni ezt az embert. Lám, tévednek. Gyorsan megragadtam az idegen vállát, aki egy röpte mozdulattal megtorpant, én meg, mint a villám nekimentem.
Na, tessék, én, az elkényeztetett hercegnő megint megkaptam azt a kincset, amit akartam. Már csak a kalitkába kell berakni őt, hogy végképp a sajátomé legyen. De hogyan? A szél meg-megfújta a hajamat, és mellettünk kacagó gyerekhangok suhantak el. A nagyóra, mely a hátam mögött volt egy óriási nagyot kongott, majd elcsitult. A főutcán álltunk, melyre a várudvar nyílt. Rengeteg árus mindenütt: „Kelmét tessék! Kelmét tessék! Igazi nimfa selyem!” – rikácsolt egy vén, erőshangú árusasszony. Felettünk egy híd, melyen állandóan csellengtek az emberek. Két örömlány megállás nélkül forrón próbált szemezni a fekete köpenyessel. Akit mindez nem is érdekelt, megfordult, s csakis rám nézett, egyenesen a szemem fekete csillogásába. És akkor már tisztán éreztem a biztonság zamatát.
- Hercegnő? – tekintett értetlenül rám, ebben a pillanatban százszor gyorsabban vert a szívem. Nem tudtam mit mondjak neki, csak arra gondoltam, hogy akarom őt, akarom őt a kalitkámba. – Még képes ezek után utcára jönni?
- N…-nos… - rebegtem. – Ami azt illeti, épp téged kerestelek.
- Vagy úgy… - hirtelen leereszkedett a földre, és letérdelt a lábaim elé. Nem tudtam, hogy ilyenkor mit kéne vele kezdeni, más feleletet vártam tőle.
- Erre semmi szükség!
- Ön a hercegnőm, nekem kötelező maga előtt fejet hajtani.
- Kérlek… - néztem körbe idegesen, az emberek ugyanis már elkezdtek sokasodni a térdelés látványára. – Parancsolom, hogy állj fel!
- Ahogy óhajtja. – tápászkodott fel nagy lassan. Na és most mi lesz? Mit mondjak neki? Olyan… lovagias. Igen, lovagias, talán ez a legjobb szó rá. A fejem búbja alig érte el a vállát, barna haját össze-vissza sodorta a szél. Egy igazi vándor, elég rég borotválkozhatott, de karikás szemeiben még mindig ott csillogott a kék, Aquahex Istennőt, a zöld, Traumen Istennőt és a barna Ork Istent megszemélyesítve. Csodálatos, egy ember szemében három Isten is helyet kapjon…
A szem számunkra a legfontosabb, ugyanis az összesen 5 főistennek a színeit raktározzák el. Traumen főistennő, aki a természet és az állatvilág istennője, ő személysül meg mindenben, ami zöld és egyben a jantuk vezéristennője. Aquahex főistennő, a nimfák vezére, a szerelem, a szépség és az árnyak istennője, az ő színe a kék. Ork főisten, a barna szín tulajdonosa, és egyben az emberek vezéristene, neki az utóbbiakkal ellentétben nincs varázsereje, viszont rendkívül találékony, és a fizikai harcokban is lekörözi a többi Istent. Karen főisten, az elfek vezéristene, a színe a fekete, ő a mágiának az erejét használja, ami köztudottan a legerősebb, viszont képességeit csakis éjjel tudja felhasználni, nappal erejének a negyedét is alig képes igénybe venni. És végül Balthazar, a démonok vezéralakja. A fájdalom, a harc, a pusztítás és a gonoszság valamint a halál istene. Ő illúziókat használ és fekete mágiát, színe pedig a vörös. Számunkra ő a világ megrontó alakja, aki csak szenvedést és nyomorúságot hoz a földre, akárcsak a gyermekei, a démonok, kik állandóan harcban állnak az összes kaszttal, a szemükben meg, mint a tűz ott ég a vörös árnyalat.
Régebben volt egy nagyisten, aki 6 darabra szakadt, így születtek meg az istenek. A hatodik isten, a napelfek istene volt, Cézár. De a monda szerint, őt és a népét Balthazar elpusztította, így ikertestvére, Karen örök bosszút fogadott a gonosz ellen. Az Istenek ezek után kötöttek egy megállapodást, amiben az állt, hogy szétválnak, és elvándorolnak illetve, hogy egymás erejét sosem használják se ők, se a népük. Persze utóbbi azóta változott, de a szenvedély, és a tehetség még mindig az adott Isten gyermekeiben van meg, egy Elf sosem fogja tudni olyan jól forgatni a kardot, mint egy ember, és egy ember sem tud soha olyan jól mágiát gyakorolni, mint egy elf, ez az idők végezetéig így lesz. Ámde, mindig akadnak kivételes esetek, lásd a jantukat, akiknek van egy teljesen egyedi, leutánozhatatlan képességük: az átalakulás. Minden jantu képes valamiféle állattá alakulni, ezt az egy ősi képességet egyik kaszt sem tudta tőlük átvenni.
- Olyan szép a szemed… - mormogtam elvarázsoltságom közepette, de mikor észbe kaptam, mentegetés gyanánt gyorsan rávágtam: - Megmentettél!
- Semmiség, ön a hercegnőm.
- De… neked köszönhetem az életemet. Kérlek, mond, hogyan hálálhatom meg.
- Had legyek az Ön lovagja. – vágta rá egyből, mindenféle mimika nélkül. Fogadjam őt fel? Milyen felelet ez? Tán játszik velem? Miféle madár akarna berepülni egy kalitkába, badarság. De mégis, olyan nagy boldogsággal tölt el, ha a halálomat akarná nem mentett volna meg, akkor miért?
- Ha így óhajtod… - bólintottam, de már időm nem volt arra, hogy folytassam a beszélgetést, mivel megjelent mögöttem az őrség és egy ifjú:
- Ramona, minden rendben? – fogta meg a vállamat.
- Igen, most már minden.
- Ki ez az ember?
- Ő az, aki megmentette az életemet, és egyben ő az új lovagom, Sir… - akadtam meg. Hisz nem is tudom, hogy hívják, igen, talán ezért neveznek mindig „butus királylánynak” az udvarban, előbb beszélek, aztán gondolkodok. „No de mindenkinek lehetnek hibái, nem?” – gondoltam, majd egyből egy nagyot kacagtam, ni lám, még egy magamfajtát is meg tud nevettetni egy-két apróság.
Vajon ki lehet az ismeretlen ifjú, aki olyannyira aggódik Ramona-ért, hogy az egész őrséget a nyomába hívta?
Mit szólnak a házbéliek az új lovag érkezésére? Vajon megtartják a lovaggá ütést, vagy ez csak egy egyszerű kis elnevezés lesz?
És egyáltalán ki az a Varjúember?
Ha érdekel, iratkozz fel a blogra, és olvasd tovább a történetet, hogy választ kapj az összes kérdésedre.
Nagyon tetszik a blogod, a történet! :)
VálaszTörlésSzerintem fantasztikus ötlet volt kitalálni egy ilyen történetet!
Tetszik a téma, az írás-stílusod!:)
Csak így tovább!;) :))